A magyar lovassport történetének kezdete
gróf Széchenyi Dénes (1828-1892) nevéhez fűződik, aki kitűnő gazda és lótenyésztő volt. A lovassport (lovaglás és a hajtás) ma is érvényes korszerű eszméit hirdette. A lovaglást a klasszikus elvek alapján művelte, s feladatának tekintette, hogy ezeket minél több lovassal ismertesse meg. Rendszeresen oktatott, és nézeteit sikeresen terjesztette mind írásban, mind szóban.
Annak érdekében, hogy az iskolalovaglásban rejlő lehetőségeket bemutassák, egy karusszelt tanítottak be, amelyet 1872 májusában Pozsonyban adtak elő jótékonysági céllal. A karusszel osztatlan sikert aratott, ami további lépésekre ösztönözte a szervezőket. Így született meg az elhatározás, hogy társaságot alapítanak az iskolalovaglás népszerűsítésére („Jól betanított paripákat díjjazó társulat”). Így 1872. október 28-án összehívták Pozsonyban a megalakulást eldöntő gyűlést. Ez az időpont tekinthető tehát a magyar lovassport története kezdetének.
A bécsi hatóságoktól december 1-jén kérték a társaság engedélyezését és az alapszabály jóváhagyását, amely 1873. január 5-én elfogadást nyert, és a társaság működését engedélyezték.
A társaság célkitűzése a paripák idomítására, korrekt belovaglására való ösztönzés volt, hogy „a lovaglási művészet jó és régi alapelveit – melyek a nagyközönségnél már veszendőbe mentek – újra felélessze és megerősítse”, amit Pozsonyban és Bécsben felváltva rendezett versenyeken történő díjjazással kívántak elérni. A szabályzat kimondta, hogy kizárólag olyan lovakat díjaznak, amelyet katonai vagy polgári célra idomítottak, és már meghatározott ideje a lovas saját „korlátlan” tulajdonában volt. A verseny fő programszáma a díjlovaglás volt, az erre kijelölt négyszögben. A Társulat szabályzata részletesen ismerteti a díjlovaglás követelményeit, amelyek a középosztályú feladatoknak feleltek meg.
Forrás:
Ernst József : 100 év a magyar lovassport történetéből
A versenyekre való felkészülés gyakorlatait (az iskolalovaglás leírásában) megtalálhatjuk a Pallas Nagylexikonban:
„Napi gyakorlatok mind a lovasnak a lovaglásban tökéletesítésére, mind a paripának szoktatása a fokozatosan betanítandó segélyadásokra; minők a fej állítása, a nyak elhajlítása, a vállapok beállítása, a far aláhajlítása, hogy a galoppba-ugráshoz (jobb- v. balkézre) a ló megfelelő állásba, a lovas testsúlya pedig az ellenkező oldalra helyeztessék. Mindez eleinte helyben kezdendő s aztán átmenetileg lépésből s ügetésből gyakorlandó. Ugyanígy helyből (állásból) a kantár és lábszárak segélyével szoktatandó a paripa a hátralépésre, oldalmenetelekre, a sarkon hirtelen megfordulásra stb. Ez utóbbi, ha jól sikerül, a ló legfőbb tökéletesítése. A ló ily betanítását csak perfekt lovas (a lovaglás tanára) eszközölheti.”
