„Az illúzió (vagy érzékcsalódás) egy pszichológiai jelenség, amelynek során félreértelmezünk a valóságból érkező ingereket, azaz az agyban az érzékszervek által közvetített információ felhasználásával egy az objektív valóságtól eltérő reprezentáció keletkezik. Köznapi értelemben az illúzió jelenthet bármilyen gondolatot, ami a valóságtól elrugaszkodott.” (wikipedia)
Szóval az illúzió az ami valaminek látszik, de nem az.
Az ember ragaszkodik az illúzióihoz. Nem tud róla, de ezt játssza. Azt hisszük hogy valami az aminek gondoljuk, közben pedig a szomorú valóság, hogy amire azt gondoltuk hogy az, közben mégsem az. Azt képzeljük, hogy valami úgy van ahogy gondoljuk, pedig nem is úgy van. Az illúziókkal körbebástyázzuk magunkat, és jól érezzük magunkat ebben a környezetben, vagy legalábbis otthonos nekünk. Mivel ez az otthonosság biztonságot is nyújt, hát ragaszkodunk hozzá. Ilyen a világunk. Ha pedig valamelyik illúziónk egyszer megdől, hát igen el tudunk keseredni. Fájdalmas rájönni, hogy amiben eddig hittünk, az becsapott bennünket. Ilyenkor kétségbe tudunk esni, zaklatottá válunk, és igyekszünk minél hamarabb ezt a fájdalmas űrt újabb illúzióval helyettesíteni. Jobban tennénk, ha jobban megnéznénk a valóságot, és csak annak hinnénk, ami tényleg úgy van, nem csak valaminek látszik…
Ez a lovas világunkra is igaz. Sok esetben tévképzetekre, különféle véleményekre alapozzuk a világképünket, ami bizony becsapós lehet. Ebből fakadnak később a csalódások, a fájdalmak, a megbántódások. Mennyivel jobb lenne, ha „lejönnénk végre a falvédőről…” A teljes valóság teljes megértése fog hozni nekünk valódi és tartós biztonságot, valódi és tartós jó érzéseket, valódi és tartós barátságokat, valódi és tartós boldogságot. Az ilyen világban nem fogunk csalatkozni, az ilyen világba bele fog férni a ló is. A ló nem hazudik, a ló mindig önmagát tudja adni. Tanulhatunk tőle…
